kedd, április 29

Tizenhetedik Fejezet

Sziasztok! Nagyon igyekeztem, hogy hamar érkezzen a rész, nem akartalak titeket megváratni. Olyan fura volt írni, nem vagyok megelégedve a résszel. Rövid és gagyi. Remélem Petra majd kárpótol titeket a következővel - majd sürgetem, hogy siessen vele! ;)
xx Klau

Egy nagyon egyszerű elhatározásra jutottam. Ott hagyom George-ot. A francba. Nem érdekel. Felőlem azt csinál, amit csak akar. Nőből vagyok, nem egy baba. Nem lehet játszani az érzéseimmel. Akárhányszor is megbánta már, nem megyek vissza hozzá. Még nem. Hagy nyafogjon csak. Végül is nem én csaltam meg őt, hanem ő engem. 
- Hamar jövök - üvöltök Nathannek.
Már egy hete náluk lakom. Nathannel és Jamesszel. Kedves volt tőlük, hogy befogadtak. Nathan a nap huszonnégy órájában vigasztalt, sosem voltam szomorú. Mielőtt szomorú lettem volna, ő elkezdte a felvidítást. Egyszer sem sírtam George után. Megnyugtatott. 
James viszont rendszeresen átjárt George-hoz. Kedves tőle, hogy törődik vele, meg minden - ahhoz képest, hogy mikor megismerkedtek legszívesebben egymásnak ugrottak volna - de egy kicsit azért furcsállom ezt. Most ők "spanok", vagy mi?
James most is nála van. Elképzelem a jelenetet, amikor James közli George-dzsal, hogy hazamegyek. George először arra gondol, hogy hazamegyek, végül megint tiszta depi lesz, mikor James azt mondja neki, hogy csak a ruháimért megyek. Voltak időt, mikor tudtam sajnálni őt... 
Most viszont biztos gőzerővel takarítanak.
Nagy levegőt veszek, mielőtt csöngetnék, majd megnyomom a gombot. Puffanást hallok, valami leesett.
- Atya úr isten ez Cara! - üvölt George. Feszültnek tűnik a hangja. Mekkora lehetett az az üvöltés, hogyha én az ajtón kívül is tisztán hallottam? Végül pedig kinyílik az ajtó. 
- Szia - mondom. Nem mosolygok, a műmosolyt sem erőltetem.
- Cara, én...
- A cuccomért jöttem. Fogalmam sincs mit szeretnél mondani, de sietek, mert elkések a munkából - vágok a szavába. 
Próbál megszólalni, keresi a szavakat, végül csak kijjebb tárja az ajtót, én pedig felrohanok az emeletre. Villámsebességgel dobálok mindent a sporttáskákba és a bőröndökbe. Kényelmetlenül érzem magam. A saját házamban. Vállamra veszem a táskákat - annyit, amennyit csak bírok -, és lerohanok a lépcsőn. James ekkor lép ki a konyhából, épp egy szendvicset majszol. 
- Tudtam én, hogy itt vagy valahol - mosolyodok el. Felém nyújtja a szendvicsét. - Nem kérek, köszönöm. A lányokkal étterembe megyünk - mondom. 
Bekapja az utolsó falatot és a többi cuccomért felrohan az emeletre. Egy tucat táskával jön le. Megállapítom, hogy nincs több. Ennyi volt. George-dzsal maximum az utcán futhatok majd össze. James nem hozná hozzánk.
- Viszlát, George. - Még mindig komoran állok, indulásra készen. De nem bírok elindulni. NEM tehetem.
Ledobom a táskákat a földre és visszarohanok George-hoz. Szorosan át ölelem, ezzel szeretném éreztetni vele, hogy ez az utolsó.
- Ne csinálj baromságot! Lehet, hogy ez a vég, de te nem omolhatsz össze. Az az én dolgom. George, te erős vagy. Ha eljut hozzám bármi olyan infó, hogy cigizel, füvezel vagy iszol és vagdosod magad... esküszöm, hogy megtalálom a módját és levetem magam a Mennyből. Világos? - húzom fel a szemöldököm.
- Cara én annyira sajnálom - mondja egy ölelésbe húzva. Gyengéden ellököm magamtól.
- Most már késő, nem elég a sajnálás. Szia, George - mosolygok rá. Csúnya lett volna úgy elválni tőle, ahogy. Ennyit érdemel.
- Mehetünk? - kérdezi James. Bólintok, hogy igen.

***

A munkába tartok, késésben vagyok. Egy csomó idő elment azzal, hogy elhelyezkedtem. 
- Elnézést a késésért - mondom. Melanie csak legyint egyet nevetve. Amióta idekerültem, nagyon jóban lettünk. Ő az egyik legjobb barátom. 
- Cara.
- Hm? - nézek fel a papírok közül. 
- Vendéged van - mondja Melanie. Komoran nézek magam elé. Vajon ki az?
Bár ne láttam volna meg, hogy ki az. 
- Cara beszélhetünk? - kérdezi. 
- Most éppen dolgozom és...
- Fontos lenne, légyszíves.
- Mit akarsz, Kiara? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése